Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Noam Chomsky A szólásszabadság védelmezõje. Daniel Mermet, Le Monde diplomatique (magyar kiadás), 2007. szeptember 19. Részlet az interjúból. Noam Chomsky nyelvészt, a bostoni Massachusetts Institute of Technology (MIT) professzorát 2005-ben a brit Prospect magazin olvasói „a legnagyobb élõ értelmiségivé” választották. Alábbi interjújában egyebek között arra emlékeztet, hogy a totalitárius rezsimek azokra a reklámkommunikációs mozgatórugókra támaszkodnak, amelyeket az elsõ világháború után az Egyesült Államokban tökéletesítettek. 2005 májusában Franciaországban az Európai Alkotmányszerzõdésrõl szóló népszavazás során a sajtóorgánumok többsége az „igen” pártján állt, a franciák 55 százaléka mégis „nem”-mel szavazott. Úgy tûnik tehát, hogy a médiumok manipulációs hatalma korántsem abszolút. A választók a „nem” szavazatukkal talán „nem”-et mondtak a médiumokra is? – Az Edward Herman és általam elvégzett kutatás a médiamanipulációról, avagy a közmegegyezés kialakításáról nem érinti a médiumok közvéleményre gyakorolt hatásának a kérdését. Ez bonyolult téma, de néhány, e tárgyban elvégzett elmélyült kutatás arra enged következtetni, hogy a valóságban a médiumok hatása a társadalom legtanultabb részére a legerõsebb. Úgy tûnik, a közvélemény legnagyobb része kevésbé függvénye a médiadiskurzusnak. Vegyük például az Irak elleni háború esetét: az amerikaiak 75 százaléka véli úgy, hogy az Egyesült Államoknak véget kellene vetnie katonai fenyegetésének, és elõnyben kellene részesítenie a megegyezés diplomáciai úton való keresését. Nyugati kutatóintézetek által végzett felmérések azt mutatják, hogy az iráni és az egyesült államokbeli közvélemény a nukleáris problémák bizonyos aspektusait illetõen azonos módon foglal állást: a két ország lakosságának döntõ többsége úgy gondolja, hogy az Izraeltõl Iránig terjedõ térséget teljes mértékben mentesíteni kellene a nukleáris eszközöktõl, beleértve azokat is, amelyeket a régióban tartózkodó amerikai csapatok birtokolnak. Na mármost ahhoz, hogy ezt az információt a médiumokban felleljük, ugyancsak sokat kell keresgélnünk! A két ország politikai pártjai közül egyik sem védi ezt az álláspontot. Ha Irán és az Egyesült Államok valóban demokratikus országok volnának, amelyekben tényleg a többség határozza meg a politikát, akkor a nukleáris kérdésrõl most meglévõ nézetkülönbségek kétségkívül már rég megoldódtak volna. Vannak más ehhez hasonló példák is. Ami például az Egyesült Államok szövetségi költségvetését illeti, az amerikaiak többsége azt szeretné, ha csökkennének a katonai kiadások, ezzel szemben nõnének a szociális helyzet javítására fordított összegek, az ENSZ-nek juttatott hitelek, a nemzetközi gazdasági és humanitárius segítségnyújtást szolgáló ráfordítások, végül pedig eltörölnék azt az adócsökkentést, amelyet George W. Bush a leggazdagabb adóalanyok érdekében határozott el. Ezekben a kérdésekben a Fehér Ház politikája teljességgel ellentétes a közvélemény óhajával. Csakhogy azokat a felméréseket, amelyek fényt derítenek erre a tartós népi szembenállásra, ritkán teszik közzé a médiában. Olyannyira, hogy a polgárok nemcsak a politikai döntéshozatali centrumoktól vannak elrekesztve, de még tudatlanságban is tartják õket a közvélemény valós voltát illetõen. Nemzetközi nyugtalanság tapasztalható az Egyesült Államok „kettõs deficitjének” óriási méretét illetõen: a kereskedelmi és a költségvetési deficitrõl van szó. Igen ám, de ezek csak egy harmadik deficittel, a demokratikus deficittel szoros összefüggésben léteznek, amely folyamatosan növekszik és nemcsak az Egyesült Államokban, hanem általában véve az egész nyugati világban. – Minden egyes alkalommal, amikor megkérdeznek egy sztárriportert vagy egy tv-híradós szerkesztõt, hogy ki van-e téve bármiféle nyomásnak, hogy cenzúrázzák-e, az illetõ azt válaszolja, õ teljes mértékben szabad, saját meggyõzõdésének ad hangot. Hogyan mûködik a gondolkodás feletti kontroll egy demokratikus társadalomban? Mert ami a diktatúrákat illeti, azt jól ismerjük. – Amikor az újságírókat errõl kérdezik, nyomban rávágják: „Senki sem gyakorol rám nyomást, azt írok, amit akarok.” S ez igaz is. De ha esetleg az uralkodó normával ellentétes álláspontot foglalna el, attól kezdve már nem õ írná meg a vezércikket. Ez persze nem abszolút szabály, én magam is publikálok az amerikai sajtóban, az Egyesült Államok nem totalitárius ország. De annak, aki nem felel meg bizonyos minimumkövetelményeknek, semmi esélye sincs arra, hogy a köztiszteletben álló kommentátorok közé emelkedjen. Egyébként ez az egyik nagy különbség egy totalitárius állam propagandagépezete és a demokratikus társadalmak mûködési mechanizmusai között. Egy kissé túlozva azt is mondhatnánk, totalitárius rendszerekben az állam határozza meg a követendõ irányvonalat, amihez aztán mindenkinek alkalmazkodnia kell. A demokratikus társadalmak másként mûködnek. Az „irányvonalat” nem nyíltan jelölik ki, hanem burkoltan jelenik meg. Egyfajta „agymosást” hajtanak végre „a szabadságban”. És még a nagy médiumokban zajló „szenvedélyes” viták is a jóváhagyott hallgatólagos paraméterek keretei között maradnak, így ezek a médiumok korlátok közé szorítják a sok-sok egymással ellentétes véleményt. A demokratikus társadalmak ellenõrzési mechanizmusa rendkívül hatékony; úgy teszik természetessé a követendõ irányvonalat, mint a levegõvételt. Mindezt észre sem vesszük, és idõnként azt hisszük, egy különösen heves vita közepébe csöppentünk. A háttérben ez sokszorosan hatékonyabb, mint a totalitárius rendszerekben. Vegyük példának okáért Németország esetét az 1930-as évek elején! Egyre inkább megfeledkezünk arról, hogy ez az ország akkor Európa legfejlettebb állama volt a mûvészetek, a tudományok, a technológia, az irodalom, a filozófia területén. Majd nem sokkal késõbb gyökeres fordulat következett be, s Németország az emberi történelem leggyilkosabb, legbarbárabb államává vált. Mindezt a félelem csepegtetésével érték el: féltek a bolsevikoktól, a zsidóktól, az amerikaiaktól, a cigányoktól, röviden mindenkitõl, aki a nácik szerint az európai civilizáció lényegét, azaz „a görög civilizáció közvetlen örököseit” fenyegette. Pontosan ugyanezt írta le Martin Heidegger 1935-ben. Csakhogy azoknak a német médiumoknak a többsége, amelyek ilyesfajta üzenetekkel bombázták a lakosságot, azokat a marketingtechnikákat vette át, amelyeket amerikai hirdetõk fejlesztettek tökélyre… Sohase feledkezzünk meg arról, hogyan válik egy ideológia nélkülözhetetlenné! Az uralkodáshoz nem elég az erõ, más természetû igazolásra is szükség van. Ezért ha egy ember egy másik ember felett hatalmat gyakorol – legyen szó diktátorról, telepesrõl, bürokratáról, férjrõl vagy fõnökrõl –, szüksége lesz igazoló ideológiára, s mindig ugyanarra: ez a hatalom annak „javára” szolgál, aki felett uralkodik. Más szavakkal a hatalom mindig emberbaráti, önzetlen, általános módon jeleníti meg magát. Az 1930-as években a náci propaganda eszköztára például abból állt, hogy egyszerû szavakat választottak, ezeket szüntelenül ismételgették, s érzelmekhez, érzésekhez, félelmekhez társították õket. Amikor Hitler [1938-ban] elfoglalta a Szudéta-vidéket, akkor ezt a legnemesebb és legkönyörületesebb célok felemlegetésével hajtották végre; „humanitárius beavatkozásra” volt szükség annak érdekében, hogy megakadályozzák a németajkúak elleni „etnikai tisztogatásokat”, és lehetõvé tegyék, hogy közülük mindenki Németország „védõszárnyai” alatt éljen, élvezve a mûvészeti és kulturális téren a világ legfejlettebb országának a támogatását. A propaganda terén, ha Athén óta bizonyos értelemben nem is változott semmi, azért nagyon sok minden tökéletesedett. Az eszközök sokkal kifinomultabbá váltak, különösen és paradox módon a világ legszabadabb országaiban: az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban. Itt s nem másutt vette kezdetét az 1920-as években a közkapcsolatok modern ipara, mondhatnánk, a közvélemény vagy a propaganda kialakítása. Ez a két ország annyira fejlett volt a demokratikus jogok területén (nõk választójoga, szólásszabadság stb.), hogy a szabadság utáni vágyat többé már nem lehetett kizárólag állami erõszakkal elfojtani. Ezért fordultak a „közmegegyezés kialakításának” technikáihoz. A közkapcsolatok ipara a szó szoros értelmében megteremti a közmegegyezést, az elfogadást, az engedelmeskedést. Ellenõrzése alatt tartja az eszméket, a gondolatokat, a szellemet. A totalitarizmushoz képest ez nagy elõrelépés: sokkal kellemesebb engedelmeskedni egy hirdetésnek, mint például egy kínzókamrában tartózkodni… Az Egyesült Államokban a szólásszabadságot olyan szinten védik, amilyennel más országban nem találkoztam. Ez eléggé új keletû dolog. Az 1960-as években a Legfelsõ Bíróság a szólásszabadság tiszteletben tartásával kapcsolatban a mércét rendkívül magasra emelte, ami szerintem egy alapvetõ, a felvilágosodás értékei által a 18. században létrehozott elv kifejezõdését jelentette. A bíróság álláspontja az volt, hogy a véleménynyilvánítás szabad, azzal az egy megkötéssel, hogy nem szólíthat fel bûncselekményben való részvételre. Ha például éppen egy boltot rabolok ki, az egyik tettestársam pedig fegyvert ránt, s én felkiáltok: „Tûz!”, akkor ezt a véleményemet az alkotmány nem veszi védelmébe. Ami a többit illeti, az indítéknak különösen komolynak kell lennie, mielõtt a szólásszabadság korlátozása egyáltalán szóba kerülne. A Legfelsõ Bíróság ezt az elvet a Ku-Klux-Klan tagjainak javára is megerõsítette. Franciaországban, az Egyesült Királyságban, s úgy tûnik, Európa többi részén a szólásszabadságot nagyon korlátozó módon határozták meg. Szerintem a leglényegesebb kérdés a következõ: joga van-e az államnak meghatároznia, mi a történelmi igazság, s büntetheti-e azt, aki attól eltér? E gondolat elvezet a tisztán sztálini gyakorlattal való megbékéléshez. A francia értelmiségiek nehezen fogadják el, hogy ilyen a hajlamuk. S mégis egy ilyen megközelítés elutasításának nem kell kivétellel bírnia. Az államnak semmilyen módon sem kell büntetnie azt, aki azt állítja, a Nap forog a Föld körül. A szólásszabadság elve valami nagyon elemi dolog: vagy olyan vélemények esetében is védelmezzük, amelyeket gyûlölünk, vagy egyáltalán nem vesszük a védelmünkbe. Még Hitler és Sztálin is elfogadták azoknak a szólásszabadságát, akik osztották az õ álláspontjukat… Hozzáteszem, van valami lesújtó, sõt felháborító abban, hogy ezeken a kérdéseken két évszázaddal Voltaire után még mindig vitatkozni kell. Mint tudjuk, Voltaire azt mondta: „Halálom napjáig védelmezni fogom a véleményemet, de életemet adom azért, hogy ti is megvédelmezhessétek a tiéteket.” Nagyon szomorú szolgálatot teszünk a holokauszt áldozatai emlékének azzal, ha elfogadjuk hóhéraik alapvetõ tanainak egyikét. Az interjú teljes szövege itt olvasható. Daniel Mermet Noam Chomsky. A szólásszabadság védelmezõje. Daniel Mermet, Le Monde diplomatique (magyar kiadás), 2007. szeptember 19. Fordította: Ferwagner Péter Ákos